Holnap, azaz április 11.-én lesz egyik legnagyobb költőnk, József Attila születésnapja.

Méltatlanul háttérbe sorolták, elfeledték, pedig a XX. századi  magyar líra egyik legnagyobb alakja volt.

32 évesen, tragikusan fiatalon és máig tisztázatlan körülmények közt lelte halálát. Élete és  munkássága  példaértékű minden –velem azonos értékrenden- élő ember számára.

Tavaly decemberben, halálának 75. évfordulóján is kevés szó hangzott el róla.

Nem gondolom, hogy születésnapján több esik, de talán mégis.

Én szeretem, s bár nehéz kiemelni bármit is a műveiből, mégis az egyik nagy kedvencemmel, a Thomas Mann üdvözlésével emlékezem rá. Teszem ezt azzal a meggyőződéssel, hogy a versben már 1937-ben megfogalmazott értékrend időtálló, valóban európai. Hiszem és vallom, hogy Thomas Mann, Kosztolányi Dezső és nem utolsó sorban József Attila szellemisége kortalan, kifejezi mindannyiunk viszonyát a hétköznapokhoz.

Hiszem és vallom, hogy nincsenek és nem kellenek csodák, nem kellenek hazug szavak. Az igaz szó drága kincs, nincs értelme elpazarolni azokat arra érdemtelenekre. A valódiság látszatát kelteni mágia, minden mágia lelepleződik egyszer.

Tudom, hogy szomjazunk a mesékre, mert tanulunk belőlük. Tudom, mert már eddig több évem adatott, mint neki, hogy az élet értelmét a közösség adja, legyen az család, vagy nemzet.

Tudom, hogy egyenlők vagyunk, bár nem vagyunk egyformák. Nekem ezeket a tanulságokat adja át a vers.

Ajánlom Nektek kedvenc költőm egyik legszebb művét abban a reményben, hogy ezt olvasva  kisgyermekből együtt válunk felnőtt emberré, együtt, egymást segítve és támogatva, de semmiképpen nem akadályozva és elnyomva harcolunk meg az élet nehézségeivel.

József Attila: Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” -
(így nem szökik rá hirtelen az éj)
s míg kis szíve nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kíván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
így kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódít:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szívünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk új ordas eszmék,
fő-e új méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.

(1937. január eleje)